Körülöttünk kavarogtak, mint egy örvény, megtűzdelve színes-vad kiáltásokkal és mozdulatokkal. A lámpák sejtelmes fénye misztikussá emelte arcvonásaikat. Gyorsan közel értek, elérve a végcélt, letáboroztak. Néhány percre abba maradt a hangzavar, egyetlen emberre figyeltek, valahová a távolba. Számukra ezek a percek időtlenné váltak, itták a téren visszhangzó szavakat, amelyek minden falfelületről visszaverődtek, és így mindenkihez eljutottak. Felüvöltöttek, egyetértettek. Időnként a magasba emelték zászlóikat, amely megtörte a lámpák sárga-ködös fényét. A levegőt csak úgy hasították az éles, agressziót keltő szavak, a tömeg egy emberként válaszolt.

  Ismét megbotránkoztam az emberek befolyásolhatóságán és azon, ahogy alig várják a tombolás lehetőségét. Mindenki arra az egy emberre szegezte a tekintetét, magukba szívták a szavait, mint egy szivacs. Szinte mindegy volt, mit mondanak nekik. Leginkább arra hördültek fel, ha szidalmat hallottak. Akkor aztán helyeseltek. Egyre ijesztőbbé vált a hangulat, úgy éreztem, akármennyire is változást akar egy tömeg, nem feltétlenül kéne riadalmat kiváltania az embertársakból. A hatalmas és hangos kavalkád közepette úgy éreztem, beszippant a gépezet, ez az elsodró hangulat. Rosszul éreztem magam, szédültem. Szerettem volna elfutni, de a lábaim nem engedtek.

  Aztán egyszer csak észrevettem Őt.

  Ő is ott volt, a tömeggel együtt mozgott, de cél nélkül. Nem is érette, mi zajlik körülötte. Csak kísérője volt az egyik felvonultnak. A gazdája cipelte el ide, ebbe a hangzavarba, hogy aztán szegény értetlenül szaladgáljon ide-oda. Időnként megkereste a gazdi alakját, kedvesen megcsóválta a farkát, bár nem éppen tetszése jeléül. Amolyan csúnya-nyálas mopsz kutya volt, apró lábakkal és tömpe, csaknem benyomott orral. Mégis, akármennyire furcsa jószág volt, melegséget ébresztett bennem. Ráébredtem, akármilyen csúnya dolog is lehet bizonyos helyzetekben gyönyörű és megnyugtató. Akkor jöttem rá, a világ attól még ugyanúgy működik, hogy most kicsit zavarodott események folynak. Azért nem fog minden megváltozni. Ez a kis ördög mutatta meg nekem, hogy nem szabad mindig a látszatot figyelni, a dolgok ennél sokkal mélyebben gyökereznek. Az apró részletekben zajlik, rejlik a valódi élet. És még ha csak négylábon érkeznek is, akkor is érdemes odafigyelni rájuk. Mert ha megtaláljuk ezeket a pöttömnyi dolgokat, amelyek látszólag jelentéktelenek, akkor már nem kell félnünk.

  Felpillantva erről a biztonságot adó pontról tudjuk, hogy önmagunkat nem olyan egyszerű elveszíteni. Történhet bármilyen őrült dolog, a feje tetejére állhat a világ, de ezek a piciri dolgok segítenek, hogy átvészeljük a nehéz perceket. 

  Ez még abban az időszakban volt, mikor csak sulis szünetek idején tudtam elmenni hozzájuk, mert külön országban laktunk.

 Vajon a távolság vagy az idő tette, de valamiért, mikor ilyen borús, ködlepte takaróba burkolózott a táj, mindig ott voltam náluk, kis kertjük – mely akkor óriási, végtelennek tűnő csodakert volt – emléke ilyenkor idéződött fel bennem legerőteljesebben.   

  Szívesen emlékszem az akkori tavaszokra, mikor az eső csöndes függönye mögül néha-néha kipillantottak a napfény szégyenlős sugarai. Eszembe jutnak a kisszoba ablakából látott, vízpárától ezüstösen csillogó szürke felhők, melyek gondos anyaként takarták be az anyaföldet.

  Látom magam előtt a vén fenyőfák tiszteletet parancsoló alakját, melyek a kert déli sarkában kaptak helyet, s fenyőfakarjaiból alkotott folyosójuk alatt mindig szívesen játszottam azt, hogy ez egy különös barlang, ahol titkos kincsek rejtőznek.

  Emlékszem, ahogy a kémiatankönyv fölött görnyedve próbáltam megérteni a szén kristályszerkezetét, melyből gyémánt és grafit lesz… hallom az ódon óra monoton kattogását, kinézek az ablakon, odakint a zöldes, barnás, szürkés árnyalatok egybefüggő színtengerként folynak össze az eső szelíd parancsára.

  A madarak mit sem törődve zengetik tavaszköszöntő dallamukat, a gerlék, a rigó, a cinke és a tengelic egymást túlzengve énekelnek át az esőfüggönyön.  

  Nagyon szeretem ezt a borongós időt.

  Ilyenkor a tócsákban fejjel lefelé látni a világot, a vízcseppek felnagyítják a levelek csodaszép erezetét, és mikor elvonultak a felhők, a napfény és az eső határvonalán szivárványt rajzolnak az égre a búcsúzó esőcseppek. 

   Hamarosan ismét felkerülnek a zöld ruhák a növényekre, melyek az életet adó vízzel felduzzasztva utat törnek maguknak Földanya ringató kelyhéből.

  Beszívom ezt a télbúcsúztató levegőt, és mosolygok.

  Ahogy Márai mondja, „Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.”

  Nyújtsuk ki most, ragadjuk meg. Minden pillanat egy csoda, és ez a csoda ott van, mindenkiben. A miénk.

  Lehetne ott egy tanácsadó is, aki ránk néz, meghallgatja a szívünket szeretet-mérő sztetoszkópjával, és felírja a receptre: 2 perc ölelés, 2 hét a szeretet-szaunában, három hónap szeretetnyelv-gyógykezelés.

  Ilyen könyvtár sajnos még csak a képzeletünkben létezik.

  Láttam egy filmet egy autista lányról, aki gyűlölte az emberek érintését, és bárkit, aki megpróbált hozzáérni, azt durván ellökte magától. Mégis, nagy szüksége volt az ölelés élményére, amit igen különös módon orvosolt – épített magának egy „ölelő” kabint, amit ideges rohamaiban saját magára húzott, s azonnali megnyugvást talált. (A film címe: Temple Grandin)

  Az ölelés élménye mindannyiunkra megnyugtatólag hat.

  Észrevettem egy különös dolgot, amikor jógán voltam. A feladat az volt, hogy meg kellett magunkat ölelni – ez azt jelenti, hogy magad előtt átkarolod magad, jobb tenyér a bal vállon, bal tenyér a jobb vállon.

  Ahogy a szemben ülőt néztem, el kellett mosolyodnom.

  Ha megöleled magad, egy csaknem tökéletes szívet kapsz. Vajon véletlen-e, hogy ilyen formát kapunk?

   Az érzés pedig ugyanolyan jó, mintha valaki más ölelne meg. És annyira nem nehéz saját magadat megölelni, mint egy másik embert.

  Ettől nem jön egyik fél sem zavarba, és legalább annyira meg tudunk tőle nyugodni, mintha valaki, számunkra igazán fontos személy ölelne meg. Ehhez még ki sem kell őket kölcsönözni semmilyen könyvtárból, ehhez éppen elegek vagyunk mi magunk is.

  Talán először furcsa élmény, de segít saját magunkat szeretni és elfogadni úgy, ahogy vagyunk. Ez a legnehezebb és egyben legfontosabb dolgunk a világon.

  De ha ezt a dolgot elsajátítottuk, minden sokkal könnyebbé és egyszerűbbé válik, mert a belső béke megélése vezet a külső körülmények gyökeres megváltoztatásához.

  Hogy milyen mértékben történik ez, csakis rajtunk múlik. Mi döntjük el, mennyire akarjuk ezt megmozgatni.

  A mi szeretetkönyvtárunk kizárólag önmagunkban rejlik.

  De ne féljünk kölcsönadni ezeket a könyveket. Mert ezek olyan szeretetkönyvek, melyeket nem kell visszakérni – ezek a könyvek ugyanúgy bennünk maradnak, és az a szeretetet, melyet másoknak adunk, az írja ezen végtelen könyvek fejezeteit.

  Csak egy baj van ezekkel a könyvekkel.

  Sehol sem fogod megtalálni majd ezt a szót bennük: VÉGE.

 Az anyuka sokáig nem teljesítette a kérését, addig-addig, amíg a lány már mérges lett.

 Pedig egyszerű volt a válasz: az anya azért nem tudta leírni a recepteket, mert maga sem tudta őket. Annyira szerette a családját, hogy bármit főzött, hozzátette a legfontosabb fűszert: saját szeretetét. És ebből mindig annyit rakott, hogy attól minden étel isteni lett. Sokáig nem jött rá ő maga sem erre az egyszerű igazságra.

  Aki szeretettel főz, annak nagyon könnyű dolga van a konyhában.  

  De aki ezt a receptet kéri el, annak nem biztos, hogy ugyanolyan sikerélménye lesz.

  Mert azt, amit a szeretetnyelvünk diktál, talán egy tolmács sem tudná lefordítani… és így nagyon nehéz továbbadni.

  Én is úgy főzök, hogy nem tudnám elmondani, mit is raktam még hozzá… mert valami pluszt mindig adok például a sütikhez. Még egy kis aromát, még egy kicsivel több pörkölt mogyorót, meg a muffin közepébe rakok a csoki mellé lekvárt…

  Sokan nem csak a sütikkel vannak így, hanem az élet minden területén többet adnak magukból, mint ami elvárható. Elvárható? Igen, ez a kulcsmondata az egésznek.   Azért furcsa dolog, mert nem tudjuk megmagyarázni, miért is csináljuk ezt. Úgy is mondhatnám, muszáj, mert ha nem tudunk adni a szeretetünkből, olyan, mintha lekötöznének minket. Túl vagyunk töltve szeretettel, és adnunk kell belőle, bármennyire furcsán is fogadják ezt néhányan.

  Persze ezzel a szeretetfűszerrel is csínján kell bánni, túl sokat nem szabad azonnal használni belőle, mert az igazi szeretet is csak akkor jó, ha lassú lángon főzzük, akkor kerülnek felszínre a legjobb dolgok. Mértékkel kell adagolni, hogy a végén mindketten tudjátok, miért is jó ez.

  Mindenkinél megtalálható otthon ez a fűszer. Csak lehet, hogy a legesleghátsó polcon bújt el, de ne féljünk használni belőle. Eleinte egy-egy csipetnyi is elég lesz.

  Aztán már el sem tudjuk majd képzelni nélküle az étel…életünket. 

  Úgy tűnt, extázisa nem múlik, ameddig tartott az út, egy percre sem nyugodott.

  Életünk sokszor olyan, akár ez a függöny-tánc. Hosszú az út, s időnként szélárnyékba kell vonulnunk, különben megtépáz, s csak rongyos önmagunk tekint majd vissza az ablaküvegről.

  Jó belenézni a szélbe, élvezni sodró lendületét, de vigyázzunk, ha belefúj olyat a szemünkbe, ami nem tetszik – talán már nem tudunk úgy látni, ahogy korábban.

  Meg kell találnunk a saját szelünket – mely meleg s tavaszt hozó; több hónapig tartó, kitartóan zúgó vagy pedig mindent elsöprő, fákat kidöntő. Ha megértjük, melyik az igazi út, mellyel tudunk szárnyalni, akkor leszünk boldog tükörképei magunknak.

  Hogy találjuk meg ezt? Mindet meg kell tapasztalni ahhoz, hogy rájöjjünk, melyikkel tudunk mi a legmesszebbre repülni. A szélsőségeket sokszor meg kell élni ahhoz, hogy észrevegyük saját hajtóerőnket.

  Azonban mindig kell egy biztos pont, melyre szemünket szegezve, megkapaszkodva benne álljuk a sarat az élet viharaiban. 

  Vajon mi lehet ez a pont? Talán furcsa, de kicsit be kell hunyni a szemet, hogy belülre lásson. Ha félünk attól, mi van odabent, elsodródunk, sokkal messzebbre, mint ahol tartottunk.

  De ha látjuk belső erőnket, érezzük erejét – akkor bárhová fúj is minket az élet, mindenütt helyt fogunk állni. Sőt, nem állni fogunk, hanem táncolni – megragadjuk a szél kezét, s vele megyünk táncba.

  S mikor kipirulva, vidám fáradtságunkkal megpihenünk kicsit, alig várjuk majd, hogy újra felkérjen. Széllé válunk, s már nem fogunk tartani attól, hogy megtépázódunk. 

  Egyszer, mikor egyedül ücsörögtem egy buliban a sarokban, nagyon rossz kedvem volt. Körülöttem mindenki nagyon jól érezte magát, énekeltek, táncolgattak, de hátat fordítottak nekem. Már éppen azon gondolkoztam, felkelek és hazamegyek, amikor hirtelen megszólalt a fejemben az ötlet: írd át a végkifejletet! 

Nagyon elcsodálkoztam, és elmosolyodtam.

   Elképzelhetem, hogy néhányan odafordulnak, és intenek, menjek már oda. Eszembe jutott a varázstoll. És elkezdtem a fejemben írni a történetet: “És akkor, mindenki megdöbbenésére, felkelt, és nem a kijárat felé ment, hanem odalépett a barátaihoz, akik örömmel fogadták, és nem kérdezték, hol volt addig. Mert nem is az volt a fontos, hogy addig hol volt, hanem hogy végre itt van”. 

  Abban a pillanatban tudtam, hogy ennek így kell lennie. Képes vagyok átírni a történet végkifejletét. És valóban így történt, odamentem hozzájuk, és nem éreztem azt, hogy feszengenem kéne amiatt, hogy egy ideig morcosan csücsültem a sarokban. Eldöntöttem, hogy kijövök onnan. Megváltoztattam a negatív kimenetelű buli végét arra, hogy kezet nyújtottam magamnak, és felhúztam magam a fotelból. 

  Sokszor nehéz megtenni ezt a lépést, mert sokszor nehéz felállni. 

  De mi vagyunk az egyetlenek, akik ki tudjuk magunkat húzni rosszkedvünkből. Át tudjuk írni a történetet. Nem kell megküzdenünk trollokkal, nem kell megfejtenünk a labirintus titkát, nem kell rébuszokban beszélnünk vagy kettéválasztani egy tengert. Egyetlen dolgot kell tennünk: akarnunk kell a változást. És hinnünk kell benne, hogy bár lehet, hogy nem a legtökéletesebb végkifejletet írjuk meg magunknak, mégis, ha már ráléptünk a változás ösvényére, sok-sok érdekességgel fogunk találkozni.

  A tökéletes végkifejletet talán még a legnagyobb írók sem tudják mindig megálmodni. De ők is sokat gyakorolták, és tudjuk, hogy előbb-utóbb a legszövevényesebb és legértelmetlenebbnek tűnő történet is megoldódik. Persze ez az író szemszöge, és lehet, hogy nekünk nem tetszik az ő megoldása. 

  De az benne a legszebb, hogy a saját történetünket varázstollunkkal úgy tudjuk megírni, ahogy csak akarjuk. Lehet, hogy nem tetszik egy-egy rész a korábbi fejezetekből? Akkor alakítsuk úgy a jelent, hogy annak a kevésbé előnyös részeknek legyen értelme. Kovácsoljunk erényt a hibáinkból. 

  És mikor pontot teszünk a történet végére, legyünk büszkék magunkra, hogy alakítottuk a sorsunkat. Mert lehet, hogy meg van írva előre, azonban az csak egy vázszerkezet, amit mi töltünk meg szereplőkkel, döntésekkel, élményekkel és érzésekkel. Mi vagyunk sorsunk igazi írói, senki más. 

  Ezek a problémák építik fel egész életünket, és látszólag akadályoznak bennünket, pedig a fény valójában rajtuk keresztül érkezik el hozzánk.

  Ha végigéljük az összes problémaszirmot, pontosan tudjuk majd, melyik szirom melyikre épül, és azt is érteni fogjuk már, hogy egymás nélkül mit sem érnének.

  Ezek a problémák nem negatív dolgok, hanem feladatok, melyeket valahogyan meg kellett, és kell oldanunk.

  Felnőttként úgy látjuk majd magunkat, ahogyan ezt a rózsát, ami teljes pompájában virágzik, mindazokkal a teljesített feladatszirmokkal, amelyek egymást támasztják, és egymás nélkül nem léteznének.

  S életünk vége felé látjuk majd, hogy ezek a problémaszirmok lehullnak, és ott maradunk mi, a termés, a problémák közül kikerülve, győztesen, s a megélt feladatokkal együtt élvezzük az immár zavartalan napsütést. 

Számára nem volt rozoga, koszos, büdös. Szemében „Ő” egy piros-sárga Óriás volt, amit gyermeki szeretettel körülrajongott.

  Nekünk sem a rosszat kéne benne látnunk. Sokkal inkább azt, hogy kattogására lassan álomba szenderülünk, hogy ő is korán kel, és milyen gyönyörű tájakon visz keresztül. Ne a törött tükröt nézzük a kabinban, hanem a tükörbe belenéző embereket, naponta több százan belenéznek, még ha törött is. Lássuk azt is, hogy akár egy életre szóló barát is ülhet mellénk azokra a kicsit szakadt ülésekre. Igaz, néha gyorstalpalón megismerjük egy néni családfáját, de gondoljunk arra is, mennyire örül, ha meghallgatják, és nem dugjuk rögtön a fülünkbe a fülhallgatót. És mire célunkhoz érünk, már kicsit mások vagyunk, mint aki felszállt.

  Nem is köszöntem, kerestem egy fekete papírt, krétákat, és odaültem. Társalogtam a tálcalakókkal. Kezeim akaratlanul is rajzolni kezdtek, formálták a pofás kis jószágokat. Egyik jobbra fordul, a másik balra, amaz ott hátul a fenekét mutatja. Oldalt meg szemtelenül belenyúlik az előtte lévő hátába. Nem hagyhattam annyiban, őt is megalkottam. A színek táncoltak a szemem előtt, ahogy sercegett a kréta a papíron. Összeolvadt szín-játék volt ez, akár egy szertartás. A szemem le sem vettem újdonsült barátaimról. Mindannyian mások voltak. Szinte vélni lehetett a korukat, a zöldek még éretlenek, fiatalok; a barnák már megélték az élet szépségeit, fájdalmait. Ők már magabiztosan terültek el a tálcán, kitárulkozva. Őket könnyű volt rajzolni, mintha azt mondták volna: nézz csak meg minket! Érdemes foglalkozni velünk! Igazuk volt. Gyönyörűek voltak. Térbe formálódtak a síkon, ezernyi fényt szórva maguk köré és egymásra. Szinte játszottak egymással, ahogyan a fény változott, ők is változtak. Mindig új gúnyát öltöttek magukra.

  Jött Tomi, csendesen megállt mögöttem. „Pofás kép lesz” jegyezte meg félvállról, csak úgy mellékesen. Persze, ő nem értheti. Ez más volt, mint egy egyszerű gyümölcsös tálról készített kép. Ez egy csoda, kommunikálni a csendéleteddel, hagyni, hogy maguktól formálódjanak meg az alakok, úgy, hogy a végén már magad sem tudod, hogyan is jutottál el odáig. Amikor kiadod magadból azt a néhány szédült, eszméletlen percet, amikor nem látsz, nem hallasz mást, csak jár a szemed és a kezed, az agyad komponál és utasításokat oszt. Szinte nincs is idő, mert nem tűnik fel neked, reggel van-e vagy este, ettél-e vagy nem. Aztán váratlanul vége. Megpihensz. Mint egy repülőgéppel, visszaszállsz a földre, lassan kezded érzékelni a környezeted, az embereket körülötted. Akkor már tudod, ott van előtted a kép, amiről fogalmad sincs, hogy csináltad. Mert te nem voltál ott. Valami más, valaki más csinálta helyetted. De mégis te voltál.