Táncolt a függöny aznap hazafelé.
Kecsesen hajlongott, egyik szélkéztől a másikig, fáradhatatlan táncos volt. Hol vadabb ritmusba kezdett, hol lágyan simult vissza az ablaküvegre.
Úgy tűnt, extázisa nem múlik, ameddig tartott az út, egy percre sem nyugodott.
Életünk sokszor olyan, akár ez a függöny-tánc. Hosszú az út, s időnként szélárnyékba kell vonulnunk, különben megtépáz, s csak rongyos önmagunk tekint majd vissza az ablaküvegről.
Jó belenézni a szélbe, élvezni sodró lendületét, de vigyázzunk, ha belefúj olyat a szemünkbe, ami nem tetszik – talán már nem tudunk úgy látni, ahogy korábban.
Meg kell találnunk a saját szelünket – mely meleg s tavaszt hozó; több hónapig tartó, kitartóan zúgó vagy pedig mindent elsöprő, fákat kidöntő. Ha megértjük, melyik az igazi út, mellyel tudunk szárnyalni, akkor leszünk boldog tükörképei magunknak.
Hogy találjuk meg ezt? Mindet meg kell tapasztalni ahhoz, hogy rájöjjünk, melyikkel tudunk mi a legmesszebbre repülni. A szélsőségeket sokszor meg kell élni ahhoz, hogy észrevegyük saját hajtóerőnket.
Azonban mindig kell egy biztos pont, melyre szemünket szegezve, megkapaszkodva benne álljuk a sarat az élet viharaiban.
Vajon mi lehet ez a pont? Talán furcsa, de kicsit be kell hunyni a szemet, hogy belülre lásson. Ha félünk attól, mi van odabent, elsodródunk, sokkal messzebbre, mint ahol tartottunk.
De ha látjuk belső erőnket, érezzük erejét – akkor bárhová fúj is minket az élet, mindenütt helyt fogunk állni. Sőt, nem állni fogunk, hanem táncolni – megragadjuk a szél kezét, s vele megyünk táncba.
S mikor kipirulva, vidám fáradtságunkkal megpihenünk kicsit, alig várjuk majd, hogy újra felkérjen. Széllé válunk, s már nem fogunk tartani attól, hogy megtépázódunk.
