Ültünk. Kényelmetlen fapad volt pillanatnyi ülőfelületünk, amelynek zöldes csigavonalán megcsillant a késő esti lámpafény. Először csak a cipők tompa puffanásait hallottuk egy távoli pontról, majd eljutottak hozzánk az ütemes, abba nem maradó kiáltások is. Hamarosan megpillantottuk a zajforrás gazdáit is, elszánt arccal közeledtek. Itt-ott zászlót is szorongattak a kezükben.
Körülöttünk kavarogtak, mint egy örvény, megtűzdelve színes-vad kiáltásokkal és mozdulatokkal. A lámpák sejtelmes fénye misztikussá emelte arcvonásaikat. Gyorsan közel értek, elérve a végcélt, letáboroztak. Néhány percre abba maradt a hangzavar, egyetlen emberre figyeltek, valahová a távolba. Számukra ezek a percek időtlenné váltak, itták a téren visszhangzó szavakat, amelyek minden falfelületről visszaverődtek, és így mindenkihez eljutottak. Felüvöltöttek, egyetértettek. Időnként a magasba emelték zászlóikat, amely megtörte a lámpák sárga-ködös fényét. A levegőt csak úgy hasították az éles, agressziót keltő szavak, a tömeg egy emberként válaszolt.
Ismét megbotránkoztam az emberek befolyásolhatóságán és azon, ahogy alig várják a tombolás lehetőségét. Mindenki arra az egy emberre szegezte a tekintetét, magukba szívták a szavait, mint egy szivacs. Szinte mindegy volt, mit mondanak nekik. Leginkább arra hördültek fel, ha szidalmat hallottak. Akkor aztán helyeseltek. Egyre ijesztőbbé vált a hangulat, úgy éreztem, akármennyire is változást akar egy tömeg, nem feltétlenül kéne riadalmat kiváltania az embertársakból. A hatalmas és hangos kavalkád közepette úgy éreztem, beszippant a gépezet, ez az elsodró hangulat. Rosszul éreztem magam, szédültem. Szerettem volna elfutni, de a lábaim nem engedtek.
Aztán egyszer csak észrevettem Őt.
Ő is ott volt, a tömeggel együtt mozgott, de cél nélkül. Nem is érette, mi zajlik körülötte. Csak kísérője volt az egyik felvonultnak. A gazdája cipelte el ide, ebbe a hangzavarba, hogy aztán szegény értetlenül szaladgáljon ide-oda. Időnként megkereste a gazdi alakját, kedvesen megcsóválta a farkát, bár nem éppen tetszése jeléül. Amolyan csúnya-nyálas mopsz kutya volt, apró lábakkal és tömpe, csaknem benyomott orral. Mégis, akármennyire furcsa jószág volt, melegséget ébresztett bennem. Ráébredtem, akármilyen csúnya dolog is lehet bizonyos helyzetekben gyönyörű és megnyugtató. Akkor jöttem rá, a világ attól még ugyanúgy működik, hogy most kicsit zavarodott események folynak. Azért nem fog minden megváltozni. Ez a kis ördög mutatta meg nekem, hogy nem szabad mindig a látszatot figyelni, a dolgok ennél sokkal mélyebben gyökereznek. Az apró részletekben zajlik, rejlik a valódi élet. És még ha csak négylábon érkeznek is, akkor is érdemes odafigyelni rájuk. Mert ha megtaláljuk ezeket a pöttömnyi dolgokat, amelyek látszólag jelentéktelenek, akkor már nem kell félnünk.
Felpillantva erről a biztonságot adó pontról tudjuk, hogy önmagunkat nem olyan egyszerű elveszíteni. Történhet bármilyen őrült dolog, a feje tetejére állhat a világ, de ezek a piciri dolgok segítenek, hogy átvészeljük a nehéz perceket.
