Csak megmutatják magukat, játékosan felkapják az idejekorán lehullott, kupacba gyűjtött leveleket, elővetetik velünk a takarókat a kerti beszélgetésekhez. 

Nem akarnak ők rosszat, csak várják már a saját idejüket,

egy kis ízelítőt adnak. Nem szabad haragudnunk rájuk, mert a hidegebb évszakot hozzák, hiszen a természetet készítik elő a jól megérdemelt pihenésre. Emellett előrevetítik a sok-sok élményt, ami ez után következik. 

Hogy nemsokára bent ülünk majd egy jó baráttal egy kerek asztal mellett, forralt bort kortyolgatva, és visszaemlékezve a nyár ezer színére, vidámságára és forgatagára. 

Hogy milyen jó lesz majd az őszi tóparton sétálni egyet, és gyönyörködni a pirosas-sárgássá váló lombok színpompájában, kutyát sétáltatva. Megízlelni a napérlelte gyümölcsöket, bámulni az égen tovaszálló felhőket és a megannyi különös fényt, ami csak ősszel látható. 

Ha találkoztok egyikőjükkel, lélegezzetek mélyet, és mosolyogjatok rá. Csak a dolgát végzi. És azt üzeni, egy vékony sálat mindig tartsatok magatoknál 🙂

  Tegyük fel, hogy valami okból – például a csekkek befizetése – muszáj belépned a „mátrixba”. Ki kell menned az emberek közé.

  Kilépve az ajtón kifújod a levegőt, és próbálsz nem rossz érzéseidre gondolni. Elindulsz az utcán, és lassan rájössz, nem is olyan rossz sétálni, és látni a kavargó esőfelhőket a szürkés égbolton. Tovább mész. Belekerülsz az emberek áradatába. Kezdenéd megint rosszul érezni magad.

  És akkor megtörténik a csoda. Meglátod a feliratot – INGYENES ÖLELÉS – és tudod, hogy képtelen lennél rá. És akkor odalép az a kedves arcú nő, széles mosollyal. Megkérdi, megölelhet-e. És te… megölelted!! És abban a pillanatban leszakadt rólad a szomorúságod páncélja. Mennyire jó érzés, még ha idegen is az illető. Mintha energia-üzemanyagot vennél át tőle abban a pillanatban. És ami még meglepőbb, hogy viszonozod is pozitív energiát.

  Aztán a kezedbe adnak egy kártyát, hogy majd te is ölelj meg valakit, és add tovább az élményt és a kártyát.

  Ha legközelebb szomorú vagy, tegyél meg nekem valamit. Menj az emberek közé. Felejtsd el az autódat. Meglátod, csoda fog történni. Akárhol, akármikor. Ja, és a kártyát ne felejtsd otthon.

  Vannak olyan napok, amikor ezt a megszokottságot váratlan esemény zavarja meg: nyitva marad egy kapu, egy ajtó, vagy egy ablak.

  Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de rajtam mindig egyfajta öröm fut végig, ha ilyesmit látok.

  Nem azért, mert tapintatlan vagyok, hanem mert a kíváncsiság hajt, és izgatott vagyok, nehogy meglássák, hogy benézelődök pár filmkockányi időre egy ismeretlen helyre.

  Csodálatos érzés más életébe bepillantani, még ha csak néhány másodpercre is.

  Teljesen mindegy, hogy rendezetlen-e az udvar, vagy éppen egy tündérkertet látok, mindig el szoktam mosolyodni, pláne ha kinéz egy lusta kandúr, vagy virulnak a virágok odabent.

  A lelkünkben is vannak ilyen ajtók, amik ha kitárulnak, egészen varázslatos dolgokkal tudunk találkozni. Néha csak úgy nyitva maradnak és be tudunk nézelődni, máskor kulcs kell hozzá, de azt mi nyitjuk ki és zárjuk be. Azonban úgy gondolom, a nyitva felejtett lélekajtók a legcsodálatosabbak, mert nem tudjuk, mikor nyíltak ki, és azt sem, hogy mikor fognak bezáródni. De amíg nyitva vannak ezek a titkos ajtók, boldogan nézzünk körül bennük, akkor is, ha első ránézésre veszélyes helyre tévedtünk. Ugyanis mindig van mit tanulni magunkról és magunktól. Legnagyobb feladatunk életünkben megismerni Önmagunkat.

  Még a „veszélyes lélekútvesztők” is tartogathatnak olyan meglepetéseket, amik még közelebb hoznak önmagunkhoz. Akkor is, ha először megrémülünk. Azok is mi vagyunk, az a rendezetlennek tűnő kert is a mi részünk. Mindenkinek van világos és árnyékos kertrésze, csak így alkotunk teljes egészet. De ha kigyomláljuk a zavaró tényezőket, a kertünk csodaszép lesz.

  És akkor majd nyugodtan leülhetünk az aranyló délutáni napfényben lélekkerti padunkra pihenni egyet.

  Nem sietett sehová, kiélvezte a lebegés szabadságának fantasztikus érzését. Kicsit magasabbra emelkedett, majd balra vette az irányt. A szél kicsit felfújta, amitől medúzához hasonlatossá változott, s így úszott tovább a sűrűn beépített atlantiszi városrengeteg felett.

  Hamarosan tovatűnt szemem elől, beleveszett az égtenger végtelen hullámaiba.

  Sokat gondoltam rá délután, vajon hová ment. Talán már megtalálta otthonát, ahol békésen megpihenhet.  De nem is úti célja volt a leglényegesebb, hanem az út közbeni élmények, amelyeknek ebből a különös magasságból tanúja lehetett. Mert sosem az a fontos, hogy hová jutunk el igazából, hanem hogy út közben mivé változunk.

  Mert nem mindegy, hogyan úszunk át Sorsunk habjain. Vannak, akik minden kikötőben hosszú időt töltenek el, de olyanok is, akik fennakadnak egy-egy zátonyon, és nem is tudnak kievickélni onnan.

  Pedig úszhatunk életünkben úgy is, ahogy ő tette, szabadon, kiélvezve minden rejtett kincset. És ezeknek nem kell kalózkincseknek lenniük, hogy értékelni tudjuk őket.

  Nézzünk körül a felhők között is, mikor keresztülmegyünk rajtuk. Minden felhőben lehet egy tökéletes hópehely vagy remegő vízcsepp. Csak arra vár, hogy kinyújtsuk felé a kezünket.

  És akkor már a miénk is, nem csak a világé.

  De az igazság az, hogy valójában mi is a világ egy varázslatos része vagyunk, még ha csak egy remegő vízcseppnek is érezzük magunkat éppen. Vegyük észre, hogy számunkra is van egy kéz, ami felénk nyúlik. Ragadjuk meg, és ússzunk tovább boldogan.

   Amikor ilyen tiszta volt a levegő, egészen távolra el lehetett látni az ablakból. Olyan volt, mintha lehullt volna a lepel egy sokáig rejtegetett szoborról. A levegő minden távoli pontot kékké varázsolt, akárha Picasso kék korszaka elevenedett volna meg a messzeségben.

  Ilyenkor sokáig álltam az ablakban, bámulva az ismert táj ismeretlen folytatását. Különös volt, látni azt, amit a „beszűkült” látóhatár miatt csak ritkán láthattunk. Mintha hirtelen a kezembe nyomtak volna egy távcsövet, mohón pásztáztam tekintetemmel a kékség panorámáját, s mikor letettem azt, csak mosolyogtam.

  Nem lett volna jó, ha minden nap ezt látom. Akkor már megszokottá vált volna, és nem vártam volna azt a napot, amikor újra csodálhatom őket, és újabb részleteket fedezek fel. Ezek a részletek adják az élet izgalmas perceit. Nélkülük minden megszokott lenne, akárcsak Pleasantville-ben, ahol soha semmi sem történt másképpen, mint ahogy megszokták, egészen addig a percig, amíg két ismeretlen meg nem jelent, és fel nem forgatta fekete-fehér, monoton világukat. Abban a pillanatban, amikor a szokottól eltérően vesztett a kosárlabdacsapat, azon a botrányos estén, mikor a feleség nem várta vacsorával urát – abban a pillanatban színessé kezdtek válni a szereplők, és a városka hamarosan megtelt izgalmakkal.

   Ezek az izgalmak azonban csak akkor jók, ha mértékkel, időnként adagoljuk őket. Ha túl sok információ és újdonság ömlik ránk rendszeresen, nem tudjuk már értékelni a szép perceket. Elvesztjük azt a varázst, amivel örülni tudtunk a nem megszokottnak.

  Ha megtanuljuk élvezni a megszokottat is, minden nap érni fognak minket az apró csodák.

  Vajon hallja-e az illető, amikor gondolsz rá, ún. lelki füleivel? A hatodik érzékével? Vajon ugyanabban a pillanatban gondoltatok egymásra, és ez a két gondolat azonnal összekapcsolódott egy láthatatlan zsinórral?

  És vajon tudta-e Ő, hogy mekkora segítség lesz majd megint az életedben, csak azzal, hogy meghallgat? Talán véletlenül jutott ő eszedbe akkor és ott? Mert megláttál egy színt, megéreztél egy illatot, vagy hallottál egy szófoszlányt, amitől kiugrottál egy múlt-dimenzióba, és mint egy filmben, körbefordult körülötted a világ, és újra ott voltál, mellette sétáltál, újra nevettetek egymáson.

  Amikor pedig megszakad a film, érzed, hogy jelezned kell neki, hogy mi lehet vele, hiszen olyan jó volt együtt lenni… miért tűntetek el egymás mellől?

  Van, hogy a távolság vagy a sértettség szakít el. Sokszor pedig az egyik fél „továbbfejlődése”- legyen az akár a züllés, akár a lelki megvilágosodás iránya – következtében szűnik meg a kapcsolat.

  Sokszor szükséges az egymás nélkül töltött idő, a család, a párkapcsolat vagy bármilyen barátság, ismeretség esetében is.  Mert talán akkor értjük meg igazán, mit szeretünk vagy nem szeretünk a másikban, amikor nincs mellettünk. A hiánya ébreszt rá, milyen jó is volt vele.

  És talán nincs meg egyetlen elérhetősége sem? Nos, erre jó a láthatatlan telefon. Mert azt akármelyik pillanatban, akárhonnan lehet „mozgósítani”. Ha azonnal jön válasz, akkor tudhatod, hogy itt az idő, hogy újraéledjen az a kapcsolat. Ha kicsit késik, talán a másik félnek még el kellett intéznie valamit – lelkileg, testileg, szellemileg kellett még talán fejlődnie, hogy meg tudjátok majd érteni egymást.

  Ha feladod az éteri postán az üzenetedet, hidd el, jönni fog a válasz. Mert az éteri telefonközpontosok pontosan dolgoznak. Maximum még kicsit várnod kell, de ahogy mindennek, annak is meglesz az oka. Meg fogod érteni. 

  Az új könyvben az a jó, hogy még érződik rajta a kötéshez, ragasztáshoz használt anyagok és a papír illata. Még nincsenek rajta az olvasottságra utaló jelek – se ujjlenyomat, se zsírfolt, se egy vízcsepp színes rajzolattá váló pici tócsalenyomata.

  Az antikváriumlakó könyvben az az érdekes, ha nem csak a tartalma, hanem az előző tulaj által benne felejtett kártyák, levelek, bélyegek, képeslapok, könyvjelző vagy a lapok szélein látható jegyzetek, megjegyzések, rajzok is ott maradnak hagyatékként.

 De a talált könyv is ilyen, amivel egyszer hazafelé tartó sétautamon találkoztam, a járdaszegély mellett várt rám. Bár benne nem lakott senki, azóta is otthon pihen nálam a többi könyv által megtámasztva.

  A kölcsönbe kapott könyv viszont a legkényesebb – hadd ne mondjam, nálam mindig azokkal szokott történni valami. Egyikük a táskámban kávékilöttyenés áldozata lett, egy másikra a strandon poénnak szánt víz fröccsent, a harmadiknak a túlzott féltésem következtében beszakadt a borítója…

  Manapság sajnos a könyvek – bár igen széles választékban sorakoznak a polcokon – kicsit kevésbé „foglalkoztatottak”, akár alkalmi munkából megélhetőknek is nevezhetnénk őket. Sajnos a napjainkban zajló túlzott információáramlás és időhiány kárhoztatta az egykor reneszánszát élő tárgyakat a mellőzöttségre. Én is ugyanezzel a problémával küzdök, régebben sokat olvastam, szerettem is, mert fejlesztette a képzelőerőmet, megnevettetett, akár megríkatott, és órákra kikapcsolt a saját valóságomból, áthelyezve egy másik valóságba, más emberek és szituációk közé.

Lehettem ott világmegváltó hős, romantikus szerelmes, szőröslábú hobbit vagy Futrinka utcai lakos. Sétálhattam Matula bácsival keresztül Tüskeváron, táncolhattam az Álarcosbál színes forgatagában.

  Jó olvasni. Mindegy, hogy manapság e-bookot vagy nyomtatott kiadványt böngészünk, az élmény ugyanaz marad. Maradjon is így, ne hagyjuk elkallódni.

  Pedig egyszerű elhatározás kérdése, hogy akár ollóval is, de levágjuk magunkról azt, ami már nem a miénk, amit már kinőttünk. Meg kell szabadulnunk tőle, szögre kell végre akasztanunk.

  Miért hisszük, hogy ezt hordaniuk kell? Mert félünk a változástól – azt hisszük, nem létezünk nélküle. Tartunk attól, hogy nélküle megfázunk, védtelenné válunk. Mert még a rossz felöltő is jobb annál, mintha megmutatnák valódi énünket.

  A régi kabát zsebeiben még lehet olyasmi, amire szükségünk lehet: ezeket magunkkal tudjuk vinni. Mert mindig vannak tanulságok, lelki kincsek, melyeket a kabátban töltött idő alatt megszereztünk. Bár lehet, csak később értjük meg, mi volt az.

  Magát a terhet azonban le kell tennünk, mert lehúzza a vállunkat, s még a tartásunk is arról árulkodik, hogy nem jól érezzük magunkat a bőrünkben.

  Ha meg tudunk válni ettől a fölöslegessé vált gúnyától, könnyebben tudunk majd lélegezni. Még a levegő is másképp áramlik a tüdőnkbe, ha felszabadulunk terheink alól.

  Látnunk kell magunkat szabadon, a béklyóktól megszabadulva. A félelmek, melyek kötnek hozzájuk, javarészt képzelt események. Talán amikor magunkra öltöttük, akkor fontosnak éreztük őket. De azóta minden megváltozott – a nyűg is, amelyet magunkkal cipelünk. Valójában magától a kolonctól, a kabáttól félünk már – mi lesz, ha ő nem lesz többé? Magunkat is e szerint határozzuk meg, eggyé válunk terhünkkel. Pedig valójában csak saját negatív érzéseink és gondolataink alkották ezt a kabátot – s azért viseljük, hogy emlékeztessen, mennyire helytelenül határoztuk meg az adott élethelyzetet. Ha másképp reagáltunk volna, talán nem válik ilyen súlyos, nehéz télikabáttá.

  Azért nem akarjuk levetni, mert azt hisszük, most már egy hideg fuvallat is ártani fog nekünk. Pedig ha szembemegyünk a széllel, akkor sem fogunk megfázni. Ha hiszünk abban, hogy képesek vagyunk félelem nélkül létezni, akkor legyen sorsunkban bármilyen szélvihar, azt is túl fogjuk élni.

  S azt is tudjuk majd, hogy a legszelesebb magaslati pontról nyílik a legjobb kilátás. S hogy miért? Mert megküzdöttünk érte, hogy oda felérjünk. Legyőztük a félelmünket.

  Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.  

  Azelőtt nem szerettem idős emberek szerelméről olvasni, vagy filmet nézni.

  Úgy éreztem, nekik nem jár, és furcsa, egyáltalán mit akarnak már ilyenkor, amikor az élet már csak pár évet adott nekik?

  Így felnőtt(ebb) fejjel viszont már értem. Az élet minden lehetőségét, pillanatát, érzelmét és szépségét meg kell élni, és ehhez bátorság is kell.

  Sok idős ember elveszíti a párját élete delén, és már őszülő fejjel talál új, talán élete végéig tartó társat magának.

  Még az is megeshet, hogy ifjúkori szerelme jelenik meg újra – odaköltözik a szomszéd háztömbbe. Összejönnek újra, mert talán az élet elsodorta őket egykor egymástól. Vagy még nem nekik kellett együtt lenniük.

  Az az érdekes, hogy ugyanolyan romantikus érzésekkel vannak egymás iránt, mint a bohó fiatalok.

  Sőt, talán még jobban el tudnak mélyülni érzelmeik, mivel sok időt tudnak fordítani egymásra, családjuk már van, vagy volt, átélték az élet viharait, megéltek számtalan érzelmet, és ez által türelmesebbé és empatikusabbá váltak.

  És mikor összefonódnak már göcsörtössé vált ujjaik, megértjük, hogy ez az érintés százszorta több érzelmet rejt magában, mint egy szenvedélyes csók.

  Mert bár ez más, ezt szavakkal nem is lehet kifejezni.

  Meg kell élni.  

  Nézzük csak, talán az a helyes út, ha időben befizeted a számláidat, megeszed a sárgarépa főzeléket, 8-ra beérsz a munkahelyedre, csoki helyett gyümölcsöt veszel, felveszed az utcán a szétdobált szemetet, felsegíted az idős nénit a buszra, hetente kétszer meglocsolod a növényeidet…

  Ezek elvileg helyes utak, de ha mindig mindenki ezeket betartaná, azt hiszem, halálra unnánk magunkat ettől a tökéletességtől. Mert mondhat bárki bármit, a tökéletesség csak időnként jó, egyfajta viszonyításnak. A világossághoz hozzátartozik a sötétség. Ha nézel egy tárgyat, alatta van a sötétség, azaz az árnyék, amitől térbelivé válik, és így lesz igazi.

  Tökéletes helyzetek és teljesen helyes utak nincsenek. Minden helyes úton is kell lennie nem is egy, hanem sok-sok letérőnek, ahová le kell térni. Mert ha nem ismerjük meg a zsákutcákat, nem találunk vissza arra az útra, ami nekünk, egyénenként a legjobb. Lehet, hogy másnak nem fog minden részlete tetszeni, de úgy gondolom, az nem is az ő dolga.

  Sajnos olyan világban élünk, ahol a tökéletesség, a jó nem hírértékű. Valahol borzasztó ez, ugyanakkor érthető is. Ha minden szuperül megy, és nincsenek problémák, amiket meg kell oldani, akkor nincs fejlődés sem. Mert egy-egy probléma általában azért van, hogy meg tudjuk oldani. És ki tudja, nem találkozunk-e akkor egy jó baráttal, akivel pont ez a tökéletlenség hoz össze. Ha soha nem innánk rossz kávét, akkor nem tudnánk meg, miért is jó, ha tejhabbal és nem tejszínnel isszuk a cappuccinót. Ha soha nem tévednénk el egy idegen városban vagy nem térnénk le a turistautakról, talán soha nem találnánk meg azokat a füstös kiskocsmákat, ahová a helyi öregek járnak emlékeket idézni.   

  Nem szörnyű tetteket kell tenni ahhoz, hogy megértsük a dolgokat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy meg kell tapasztalni a csalódásokat, fájdalmakat, rossz döntéseket, mert így tudunk majd viszonyítani. Buddha sem véletlenül érezte azt, meghallva egy vándorénekes szomorú nótáját, – mikor még a tökéletesség palotájában élt – hogy valami mély érzés keríti hatalmába. A szomorúság érzése. És úgy érezte, ez után teljesebb lett. Pedig a szomorúság nem jó érzés, ugyanakkor nagyon jó megtudni, milyen, mert utána érezzük, hogy gazdagabbak lettünk, pedig ez egy nem pozitív érzés, és mégis.

  Helyes út… kellenek a helytelen utak. Mert mikor majd ott ülünk a kertben, szemben pedig unokánk, neki sem arról fogunk mesélni, miért is volt jó mindig az előírt szabályok szerint élni. Hanem el fogjuk neki mesélni, milyen érzés volt a tiltott kerítésre felmászni, és persze, hogy kiszakadt a nadrágunk, hogy kiderüljön a „helyes” megszegése… és milyen jól fogunk majd ezen mulatni. Mert ettől fogunk közelebb kerülni egymáshoz, a rosszaság fog összehozni.