Tudom, ezek az apró csodák nem oldják meg a villanyszámlát, vagy az érzelmi válságokat… de azért olyan jó átélni az egészet… és nem kell messzire menni, hogy részesei lehessünk ennek, elég, ha csak meglátjuk az apró dolgokat, melyek mindenhol ott vannak. Csak észre kell vennünk őket.

  Kigyomláltam az erkélyládák földi formájában megmaradt, kiszáradt növényszáracskáit. Azon gondolkoztam, valahogy így van ez az életben is, ami már elmúlt, azt eltávolítjuk, kiszedjük, hogy a helyükre más, akár új dolgok kerülhessenek.

  De vajon ezek a gyomok mennyi emléket hagynak bennünk? Talán már soha többet nem is gondolunk majd rájuk? Hiszen egykor ugyanolyan fontosak voltak, mint a mostaniak. Eltávozva helyet adnak az újnak, de a gyökerük ott van, valahol mélyen a föld alatt, s ugyanolyan szerves részei maradnak életünknek, mint az ugyanebből a táptalajból táplálkozó újoncok.

  Földanyánk minden létezőnek anyagi formát ad, magába fogad mindenkit – élőt és holtat egyaránt. Számára nincs különbség, mindenki ugyanolyan fontos, porrá vált formájában éppúgy, mint még „mozgó” állapotában. A kettőt nem lehet, de nem is kell elválasztani egymástól.

  Egyik barátnőm mesélte, mekkora erőt ad neki a tudat, hogy ő ugyanabból a vérből – gyökérből származik, amiből a dédanyja, a nagymamája és az anyja is, akik megéltek háborút, számos megpróbáltatást, fájdalmat és örömöt. Ezek az események a vér szavának engedelmeskedve bennünk ugyanúgy megvannak, hordozzuk őket tovább magunkban, őseink lelki hagyatékait.

  S még ha ezek rosszak is voltak, akkor is a mieink, ezekből épülünk fel. Jusson eszünkbe a maroknyi földből táplálkozó, viharos körülmények között is az életet választó csodaszép fácska, mely hajlott törzsével alkalmazkodik szélsőséges otthonához, s még így is bőségeset terem. Vagy a madár, akit üldöztetvén is dalra fakaszt életének akár már csak pár percnyi szeretete.

  Nem kell ezeket a gyomokat meghagyni ahhoz, hogy tudjuk, milyen helyről származunk; ugyanakkor elfelejteni sem jó őket, csak haragudni nem szabad rájuk, sem félni tőlük. Mert ha bosszúsággal gondolunk ezekre a kis gyökérmaradványokra, soha nem fog a helyükön nőni semmi. De ha elfogadjuk őket, idővel takaros terméseket fognak hozni. Éppen attól lesz szép a kis kertünk, ha tudjuk, hogy minden gyökérszál – a legapróbb is – ugyanúgy segíti ezeket a hajtásokat. Egymás nélkül nem tudnának létezni, egymásból és egymásra épülnek.

  S mikor virágba borul ez a kert, beszívva illatát pontosan tudjuk majd, hogy mitől virágzik ilyen szépen. S csak mosolyogni fogunk.

  Mert ezt más nem tudja, csak mi. A miénk.

  Ez a tavasz másképp kezdődött, mint a többi. Még az öregek is azt mondják, nem emlékeznek ehhez hasonlóra, mióta élnek. A gólyák már ideértek, de arra még ők sem számítottak hosszú útjuk során, hogy mirelit békák várják majd őket a távoli Afrikából megérkezvén.

  Idén ugyanis még most is tart a tél, holott Sándor, József és Benedek is próbált mindent megtenni, hogy meghozzák a meleget. Sőt, tegnap még azt is hallottam, hogy valaki beperelte az időjós mormotát (!), mert tévesen jósolta meg a tavasz beköszöntét.

  Így esett, hogy a tél megint élvezte vendégszeretetünket Húsvét előtt, és ebben a hófúvásban egyszer csak megütötte a fülem egy panaszos kutyaugatás. Először azt hittem, valamelyik kocsmalakó hozzátartozója, azonban ahogy jobban füleltem, rájöttem, hogy a hang szemből érkezik.

  Először mérges voltam, mért nem szól rá senki az ebadtára, pedig otthon vannak a gazdái. Aztán láttam egy borzasztó állatkínzásról szóló cikket, és abban a pillanatban leesett rólam ez a méreg-kabát. Sajnálni kezdtem őt.

  Az jutott eszembe, borzasztó, hogy a gazdái meg sem simogatják, hozzá sem szólnak. Nem a hideg, a hófúvás vagy a kényelmetlen házikója miatt panaszkodik. Szeretethiánya van.

  És erre még rájön a többi ember bosszankodása, így közutálat tárgyát fogja képezni záros határidőn belül…

  Arra gondoltam, képzeletben küldök neki egy szeretetcsomagot: megtöltöttem azt simogatással, melegséggel, kedves szavakkal, vakargatással és játékkal.

  Az első két napban semmi sem történt. Az ugatás rendületlen volt, a kutyatorok nem száradt ki, a panaszkodás töretlen maradt.

  Aztán feltűnt, hogy ritkábban kezd rá az ugatásra. Akkor még lelkesebb lettem, megfigyeltem az ablakból, hogy is néz ki ez a szőrmóc.

  Apró, fekete szőrcsomó volt, nem lehetett megállapítani, jobbról balra kezdődik vagy fordítva.

  Úgy döntöttem, örökbefogadom – sajnos csak gondolatban tehettem meg, elvégre mégsem lophattam el a szőrcsuhás jószágot az éj leple alatt. Mivel elég izgága volt, elneveztem Ficaknak.  

  Mióta mindennap gondolok rá, Ficak csöndben van. Még reggel sem hallom.

  Nem is ismerem, mégis hiányzik. Ami korábban idegesített, most aggodalommal tölt el.

  Ficak, remélem jól vagy. És akárhol is vagy, szeretlek, és hiányzol.

  Mintha egy templomban ülnék, hallgatom a reggeli madarak életigenlő, soha el nem fáradó dicshimnuszait, majd gyönyörködöm a még utolsó napjaikat itt töltő fecskefarkak vidám cikázásában. 

  Virágaim a hosszú ideje tartó aszályban már kicsit megkoptak, de fáradhatatlan színpompával virágoznak.

  A szemben lakó épp’ most húzza fel a redőnyt, és kitárja ablakát a hűvös szélkezek előtt, melyek kisöprik otthonából az éjjeli álomködöt.

  Ennek az öt percnek az örömével és élményével dőlök hátra kerti székemben, és mosolygok, beszívva a harmatos levegőt.

  Még egy utolsó korty a kávémból, aztán felkelek, és becsatlakozom a munkába igyekvők lázas áramlásába.

  Kicsit elkomorodok, de mintha ma reggel még álmodna az élet, mindenki csendes mosollyal az arcán közelíti meg a buszmegállót. Mintha ők is látnák az égre kottát rajzoló repülőgépek munkáját – és ezen mosolyognának. És látják is, csak talán még nem értették meg teljesen, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni.

  Mert ezekben a percekben lehet észrevenni a frissen szőtt pókhálójában ringatózó keresztespókot, a kapubejáró alatt eltűnő cicatappancsot vagy a parkoló autók alatt szaladgáló nyuszit.

  Ugye, mennyi minden történhet ilyen rövid idő alatt?

  Élvezzük ezeket a pillanatokat, hogy legyen mire emlékeznünk a rosszabb percekben is.

  Nézzük meg ezeket a filmkockákat, amiket mi alkottunk, azaz „rendeztünk”. K­­­ívülről kell megnéznünk: tényleg ennyire szörnyű a helyzet?

  Ha képesek vagyunk tökéletesen külső szemmel, saját érzéseinket mellőzve szemlélni ezt a reményvesztett helyzetet, akkor megláthatjuk azt, ami nem fog tetszeni elsőre: mi teremtettünk minden egyes filmkockát, nem más.

  Hogyan is készül ez a film? Úgy, hogy nem figyelünk a részletekre: hagyjuk, hogy egy hang, egy kép, egy érzés befolyásolja a forgatókönyvünket. És ez által ez a forgatókönyv önálló életre kél, kis gömböcként egyre nagyobbá növi ki magát, kizárólag a negatív gondolataink ködéből táplálkozva.

  De a jelenetek között ott vannak a jó dolgok is: a vezérvonalunk, melyet újra tudunk építeni, kicserélhetjük a szereplőket, a dramaturgot, a narrátort, a díszleteket, a párbeszédeket.

   Talán először kevés a jónak tűnő dolog. De álljunk csak meg egy pillanatra. A teljes sötétségben néha elég egy szikrányi fény, hogy megnyugodjunk. Megtehetjük azt, hogy kicseréljük az egész jelenet világítását – új megvilágításba helyezve az eseményeket. Másszunk csak fel a létrára, ami az (élet) színpadi fényekhez vezet!

  Már azzal segítünk magunkon, ha rálépünk a létra első fokára.  A létra is tűnhet rogyadozónak, talán hiányzik is néhány foka – mégis, meg kell próbálnunk felküzdeni magunkat rajta. Ez a létramászás talán nehezebb lesz, mint gondoljuk, de megéri a küzdelmet, mert mire felérünk a tetejére, bátrakká és erősekké válunk. A szemünk, a tartásunk megváltozik – mert kimásztunk a sötétségből. Már nem vagyunk ugyanazok, akik odalent voltunk – nem is lehetünk. Akkor semmit sem fejlődtünk volna.

  S mikor a létra tetejére érkezünk, visszatekintve még az is megeshet, hogy mosolyogni fogunk – mert tudjuk, hogy azok a sötét dolgok igazából támaszt nyújtottak a létrának – vagyis szilárd alapzatot adtak a kiemelkedéshez. S mindaz, amit jónak értékeltünk, az velünk van, mi vagyunk.

  Most már bátran felkapcsolhatjuk a fényeket – s a közönség felállva fog tapsolni és éljenezni. 

  Múltkor én is vidáman nézelődtem az oldalak között, amikor belém hasított a felismerés: nem kapok semmiről értesítőt, sem üzenetet. Akkor rájöttem, hogy zavar. És ami még rosszabb – azért zavar, mert függök tőle, hogy valaki észrevegye, kitettem egy új képet, hogy nevettessek, hogy megosszam az élményt. És senki nem reagált rá.

  No akkor komolyan elgondolkoztam, kell-e ez nekem. Hiszen ez borzasztó. Borzasztó, hogy azt hiszem, közösségben vagyok, és közben igazából nem tudom, minek ez a közösség. Mert attól még, hogy látszatra közösségben vagyok, szomorú rájönni, hogy nem hallom ezeknek a közösségi tagoknak a hangját, nem látom őket, és teljes valómban egyedül vagyok, hiába a virtuális képmutatás. 

  Azelőtt a közösség egészen mást jelentett – akárcsak a karaván, amiről a mai gyerekeknek a sajt és nem a sivatagi utazók jutnak eszébe. 

  A közösség azt jelentette, hogy azok az emberek együtt élnek, együtt étkeznek, napi szinten találkoznak. Tudom, hogy a mai világban erre nincs lehetőség, és ez nagyon elszomorít.

  De ami jó hír, hogy ezeket az írásokat a fészbuk segítségével sokkal több emberhez tudom eljuttatni, és tudom, hogy azért rengeteg jó dolog van benne, mert sokak – pl. akik tanyán élnek – így tudnak több információhoz jutni a világból, vagy a társadalomból, amiben élnek.

  Viszont úgy gondolom, nem jó állandóan itt élni. Mert valóban tud függőséget okozni. És ez sem jobb vagy más, mint alkoholfüggőnek lenni. Az igazi fészbukhoz, az élethez kell kapcsolódni. Ezerszer izgalmasabb az igazi életben megosztani az élményt, mert akárhogy nézzük, az életbeli visszajelzések sokkal, de sokkal fontosabbak, mint bármilyen virtuális hozzászólás.

  Úgyhogy tessék kijelentkezni, és találkozni az emberekkel.

  Mert egy valódi mosolyt ezer smiley sem tud pótolni.

  Úgy kell szeretned őt tiszta szívedből, hogy közben megengeded, hadd végezze saját feladatát a világban.

  Csak úgy tudsz egyenrangú lenni vele.

  Engedd el a kezét, hogy szabad legyen, és rájössz, te sem fogsz függeni tőle, hanem saját életfeladatodra koncentrálsz.

  Mert csak úgy élhettek együtt boldogan, ha mindketten élitek a saját életeteket. 

  Amikor náluk aludtam, és ők reggelente piacra mentek a hajnal ködében, alig vártam, hogy beosonjak ebbe a zárt szobába.

  A titkos élmény mindig örömteljes várakozással töltött el, és izgatottan vártam az alkalomra, mikor léphetek be ismét.

  Feltárva a „százéves” ajtót különös, áporodott, álmokkal teli levegővel találtam szembe magam, ami megzavartan, riadtan bújt el az bejárat menedékében.

  A levegőben ijedten úsztak tova az álomból itt ragadt emlékek. A kora reggeli sugarak lustán simogatták végig a régimódi míves bútorokat.

  A falon az ódon falióra ütemes kattogása törte meg az ünnepélyes csendet. Tik-tak, tik-tak… – visszhangozták a falak.

  Mintha egy színpadon álltam volna a jól sikerült díszletek között, a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a történéseket.

  Odaléptem a régi fotelhez, melynek megőszült zöldes kárpitkarjai magukhoz öleltek, jó volt hozzábújni időtlen varázsához.

  Most, ülve mai modern, almazöld gurulós székemben, jó visszagondolni erre. Ez a szoba már csak az emlékeimben létezik, de mégis, kellemes megpihenni benne az élet sodró eseményei elől.

  És örülök, hogy nagyszüleim most sem kaptak rajta, amint megint beosontam oda…

Mert bizony rájöttem, hogy saját magam ellensége voltam – olyan emberekkel nem beszéltem sokáig büszkeségemből, félreértésből, akiknek hiányától szenvedtem. És nem akartam róla tudomást venni. Ez az, amikor az ember büszkesége – egója – eluralkodik az emberen, és nem hallgat a szívére.

  A szívére, aki csak óvatosan nyújtja kezét, hogy figyelmeztessen.

  A „csakazértseszólokhozzá” érzés azonban egyszer csak átminősült.

 Emlékszem, egyiküknél a lépcsőről fordultam vissza – ami rendkívül nehéz döntés volt – hogy beszéljek vele újra, csaknem fél év után. Abban a pillanatban letörtem az egómat. S ő mit válaszolt, mikor az én első, újrakezdeményező mondatom elhangzott?

   „Én most is ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt.”  Hát… vajon melyikünk hibázott?… Én a sértettségködömtől nem láttam, elmenekültem, dacoltam. S utólag rájöttem, nagy tévedés hátat fordítani egy félreértésnek vagy rosszul eső őszinteségnek. Hiszen ezek a dolgok azért fájnak, mert tükröt tartanak nekünk, vagyis még tanulandó dolgainknak, amiket mi egyszerűen hibáknak nevezünk. Pedig nem is tehetett volna jobbat velem, így utólag már látom, mennyire igaza volt. Ahogy Mabel Katz írja: „…nem látjuk a történet teljességét, ezért nem vagyunk tudatában az univerzum hatalmas tervének”.

  Az lenne az igazi, ha úgy tudnánk élni, hogy minden eseményt, amit elénk gördít a Sors, azt a legnagyobb belenyugvással szemlélnénk, hiszen elkerülhetetlenek. És nem feltétlenül rosszak, még ha első pillantásra annak is tűnnek. Ezek mind az életünk részei.

  Azt nem mondom, hogy nem volt szükséges az egymás nélkül töltött idő – annak is oka volt. Csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik valaki, ha már nincs ott. Addig sajnos nem értjük meg, amíg el nem tűnik valaki vagy valami.

  A másik emberkénél is rádöbbentem, hogy egy két perc alatt tisztázható beszélgetés helyett meggyőztem magam saját – téves – igazamról, s ennek melegágyában éltem hónapokig. S mikor kiderült a valóság, akkor jött a nagyobb pofon, ami a hónapokat magába gyűjtő erővel ütött meg: mekkora tévedés volt…

  De most olyan jó, hogy másképp van. Átminősült, és őszintébb lett mindkét kapcsolat. Nem lehet újrakezdeni? Dehogynem. Csak akarnunk kell, levonni a tanulságokat, megérteni, hogy igenis lehetséges, hogy mi voltunk a figyelmetlenek, túlreagálók, félreértők, oktondi mackók. Nehéz? Hát persze hogy nehéz. Hiszen az egónk erős. De a megbocsátani tudás képessége erősebb.

  És higgyétek el, idővel mosolyogni tudunk saját butaságainkon. Hiszen mit tanítanánk másoknak, ha nem azt, amit tulajdon bőrünkön tapasztaltunk? 

Mi is ez a belső sárkány? Valószínűleg nem nehéz rájönni, hogy a sötét, negatív gondolataink és érzelmeink keze által gyúrt méreg-gombóc. De még ha csak méreg lenne! Van ám ott mindenféle hozzávaló, mind a tűzfészek lakója: düh, irigység, féltékenység, agresszió, félelem, harag, indulat és az édestestvérkéik.

  Könnyű annak, aki azonmód ki is adja magából azt, amit érez: ugyanis ezek az érzések ilyenkor nem ragadnak benn, hogy belülre vájják méregfogukat. De van egy rossz hírem: ez sem jó megoldás, talán pont azért, mert ennyire könnyű. Hiszen ha valakire ráöntjük a méregkeveréket, akkor azt bántjuk meg, az kap sebet, még ha nem is rögtön halálosat.

  Aki viszont benn tartja, annak még rosszabb: ezek a sötét cseppek gyülekezőt tartanak szerveinkben, sejtjeinkben, s egész testünk minden pontjára képesek eljutni, szervezetünk csodásan felépített mechanizmusa révén. Hogy kinél hol fog lecsapódni, az sok mindentől függhet: génektől, fizikai adottságoktól, gyengeségektől.

  Melyik lehet a jobb megoldás? Mindkét esetben gyakorlatilag lassan ölő mérget alkotunk, mely előbb-utóbb elpusztít minket. Talán csak bőrbajunk lesz, vagy kihullik a hajunk, netán sejtburjánzás indul valahol.

  Mondhatnánk, mennyire igazságtalan ez az egész, hiszen minden esetben mi szenvedünk ezektől a negatív érzelmektől, ráadásul igazságtalanul! Igaz, ami igaz, így is van. De miért szenvedünk tőle? Miért engedjük meg, hogy hassanak ránk? A felelősség a miénk, akkor is, ha nem vesszük észre. Hiszen olyan könnyű mást okolni azért, ami történik velünk, ugye?

  Miért alakulhatott ki ez a felelősség-áthárítás? Sokan nem mernek szembenézni még saját gyengeségeikkel, hibáikkal sem. Azt gondolom, ez nehéz hadművelet. De ha egyszer nekifognánk, csak sikerrel járhatnánk. Hiszen előbb-utóbb rádöbbennénk, hogy ezek a hibák valójában lehetnének az erősségeink is. És azt is észrevennénk, ezek gátolnak minket a továbbjutásban.

  Rengetegen vagyunk, akik szeretik magukat megalázni, olyan mondatokkal illetni, hogy csúnyák vagyunk, kövérek, tehetségtelenek, szerencsétlenek stb. Ez az egyik legszomorúbb dolog a világon. Sajnos olyanok is vannak, akik viszont túlértékelik magukat, egyfajta ego-páncélt növesztve. Buddha szerint mindig középen kell keresni a megoldást. És ez így is van jól. Soha nem szabad a végletekben élni.

  A belső sárkányunk addig uralkodhat csak rajtunk, ameddig enni adunk neki. Vajon mi lehet a tápláléka? Még több düh, bánat, harag, szomorúság, indulat és méreg. Ez perzseli őt, ez szárít ki minket is. Olyan ő, mint egy nagyra nőtt parazita bennünk. Addig képes létezni, ameddig még rá tud venni minket, hogy termeljünk számára ilyen sötét ételt. Hogy tud minket „használni”? Úgy, hogy már megszoktuk, hogy ezt a viselkedésmintát követjük. Ha bántanak minket, akkor vagy visszavágunk, vagy lenyeljük azt. De ha mi okozunk fájdalmat, annak is van olyan pólusa, ami visszahat ránk. Ugyanis minden érzelemnek két vége van. Amit adunk, azt kapjuk vissza.

  El tudjuk képzelni, hogy élünk ezek a rossz érzések nélkül? Valójában az lenne az az állapot, amelyben megszülettünk. A forrás állapota. Amikor még mindent boldognak látunk, mindenre kíváncsiak vagyunk, felfedezzük a világ számtalan szépségét és kincsét. A gyermeki öröm állapota. Sokan elfelejtettük már ezt a belső gyermeket, aki csak arra vár, hogy újra játsszanak vele. Helyette a sárkány pöffeszkedik bennünk, aki minduntalan téves irányba terel minket. Miközben mindennek, amelyet elvárnak tőlünk, vagy elvárunk magunktól, megpróbálunk megfelelni, talán már el is felejtettük, miért is küzdünk valójában. Azt hisszük, azért, hogy boldogok legyünk? Tulajdonképpen mi a boldogság?

  Miközben a saját kényelmünket, egzisztenciánkat építjük, elfelejtünk élni. Nem csodálkozunk rá a világ igazi csodáira, az apróságokra. Nem megyünk el sétálni cél nélkül, nem veszünk napfürdőt. Pedig azok ingyen vannak, ha megtanulunk csak a pillanat örömeinek élni.

  A sárkányunkat pedig engedjük el. Helyét talán üresnek érezzük addig, ameddig nem találunk a helyére mást. Mert a megszokott minta is egyfajta kabátként marad rajtunk, s ha eltávozik, akkor sokáig fantomként érezzük hiányát. Még ha rossz volt, akkor is. Ki kell töltenünk a helyét valami mással, de ehhez meg kell tanulnunk, mi az a más.

  Ha időközben átalakítjuk gyengeségeinket erősségeinkké, ezeket be tudjuk tömni a régi, rossz minták helyére. De ehhez meg kell tanulnunk újra értékelni az apró csodákat, s befogadóvá válni a sokszor gyerekesnek tűnő dolgokra is.

  De ha erős a képzelőerőnk, megláthatjuk, hogy belső sárkányunkat is egy varázsütésre át tudjuk változtatni szelíd, bájos, fehér sárkánnyá, mely védelmezőnkké válik.