Szeretek kiülni a panelerkélyre, a reggeli sugarak melegébe.
Lehunyom a szemem, élvezem ébresztő lelkesedésüket, ahogy feltöltenek életenergiával, akármilyen is a kedvem.
Mintha egy templomban ülnék, hallgatom a reggeli madarak életigenlő, soha el nem fáradó dicshimnuszait, majd gyönyörködöm a még utolsó napjaikat itt töltő fecskefarkak vidám cikázásában.
Virágaim a hosszú ideje tartó aszályban már kicsit megkoptak, de fáradhatatlan színpompával virágoznak.
A szemben lakó épp’ most húzza fel a redőnyt, és kitárja ablakát a hűvös szélkezek előtt, melyek kisöprik otthonából az éjjeli álomködöt.
Ennek az öt percnek az örömével és élményével dőlök hátra kerti székemben, és mosolygok, beszívva a harmatos levegőt.
Még egy utolsó korty a kávémból, aztán felkelek, és becsatlakozom a munkába igyekvők lázas áramlásába.
Kicsit elkomorodok, de mintha ma reggel még álmodna az élet, mindenki csendes mosollyal az arcán közelíti meg a buszmegállót. Mintha ők is látnák az égre kottát rajzoló repülőgépek munkáját – és ezen mosolyognának. És látják is, csak talán még nem értették meg teljesen, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni.
Mert ezekben a percekben lehet észrevenni a frissen szőtt pókhálójában ringatózó keresztespókot, a kapubejáró alatt eltűnő cicatappancsot vagy a parkoló autók alatt szaladgáló nyuszit.
Ugye, mennyi minden történhet ilyen rövid idő alatt?
Élvezzük ezeket a pillanatokat, hogy legyen mire emlékeznünk a rosszabb percekben is.
