Amikor a legmélyebben vagyunk, és kilátástalannak tűnik minden, még az is, ami korábban fontos volt, akkor meg kell állnunk. Meg kell állítanunk életünk filmjét, hogy kritikus rendezőként újranézzük a jelenetet.
Nézzük meg ezeket a filmkockákat, amiket mi alkottunk, azaz „rendeztünk”. Kívülről kell megnéznünk: tényleg ennyire szörnyű a helyzet?
Ha képesek vagyunk tökéletesen külső szemmel, saját érzéseinket mellőzve szemlélni ezt a reményvesztett helyzetet, akkor megláthatjuk azt, ami nem fog tetszeni elsőre: mi teremtettünk minden egyes filmkockát, nem más.
Hogyan is készül ez a film? Úgy, hogy nem figyelünk a részletekre: hagyjuk, hogy egy hang, egy kép, egy érzés befolyásolja a forgatókönyvünket. És ez által ez a forgatókönyv önálló életre kél, kis gömböcként egyre nagyobbá növi ki magát, kizárólag a negatív gondolataink ködéből táplálkozva.
De a jelenetek között ott vannak a jó dolgok is: a vezérvonalunk, melyet újra tudunk építeni, kicserélhetjük a szereplőket, a dramaturgot, a narrátort, a díszleteket, a párbeszédeket.
Talán először kevés a jónak tűnő dolog. De álljunk csak meg egy pillanatra. A teljes sötétségben néha elég egy szikrányi fény, hogy megnyugodjunk. Megtehetjük azt, hogy kicseréljük az egész jelenet világítását – új megvilágításba helyezve az eseményeket. Másszunk csak fel a létrára, ami az (élet) színpadi fényekhez vezet!
Már azzal segítünk magunkon, ha rálépünk a létra első fokára. A létra is tűnhet rogyadozónak, talán hiányzik is néhány foka – mégis, meg kell próbálnunk felküzdeni magunkat rajta. Ez a létramászás talán nehezebb lesz, mint gondoljuk, de megéri a küzdelmet, mert mire felérünk a tetejére, bátrakká és erősekké válunk. A szemünk, a tartásunk megváltozik – mert kimásztunk a sötétségből. Már nem vagyunk ugyanazok, akik odalent voltunk – nem is lehetünk. Akkor semmit sem fejlődtünk volna.
S mikor a létra tetejére érkezünk, visszatekintve még az is megeshet, hogy mosolyogni fogunk – mert tudjuk, hogy azok a sötét dolgok igazából támaszt nyújtottak a létrának – vagyis szilárd alapzatot adtak a kiemelkedéshez. S mindaz, amit jónak értékeltünk, az velünk van, mi vagyunk.
Most már bátran felkapcsolhatjuk a fényeket – s a közönség felállva fog tapsolni és éljenezni.
