– Ott van!! – a vonatot látta meg, mely lomhán közeledett célállomásához. A kisfiúnak maga volt a csoda, a tökéletesség. Csillogó szemekkel csodálta.
Számára nem volt rozoga, koszos, büdös. Szemében „Ő” egy piros-sárga Óriás volt, amit gyermeki szeretettel körülrajongott.
Nekünk sem a rosszat kéne benne látnunk. Sokkal inkább azt, hogy kattogására lassan álomba szenderülünk, hogy ő is korán kel, és milyen gyönyörű tájakon visz keresztül. Ne a törött tükröt nézzük a kabinban, hanem a tükörbe belenéző embereket, naponta több százan belenéznek, még ha törött is. Lássuk azt is, hogy akár egy életre szóló barát is ülhet mellénk azokra a kicsit szakadt ülésekre. Igaz, néha gyorstalpalón megismerjük egy néni családfáját, de gondoljunk arra is, mennyire örül, ha meghallgatják, és nem dugjuk rögtön a fülünkbe a fülhallgatót. És mire célunkhoz érünk, már kicsit mások vagyunk, mint aki felszállt.
