És akkor ott volt az a tálca, tele körtékkel. Fényes, kerek tálca volt, amolyan nagymama – féle régiség. Akárcsak a körték, azokat is valami asszony hozta ide, erre a kopott, régi asztalra. Amikor beléptem, azonnal feltűntek nekem a kora ősz érlelte mosolygó gyümölcsök, Kosztolányi Őszi reggelijét juttatva eszembe.
Nem is köszöntem, kerestem egy fekete papírt, krétákat, és odaültem. Társalogtam a tálcalakókkal. Kezeim akaratlanul is rajzolni kezdtek, formálták a pofás kis jószágokat. Egyik jobbra fordul, a másik balra, amaz ott hátul a fenekét mutatja. Oldalt meg szemtelenül belenyúlik az előtte lévő hátába. Nem hagyhattam annyiban, őt is megalkottam. A színek táncoltak a szemem előtt, ahogy sercegett a kréta a papíron. Összeolvadt szín-játék volt ez, akár egy szertartás. A szemem le sem vettem újdonsült barátaimról. Mindannyian mások voltak. Szinte vélni lehetett a korukat, a zöldek még éretlenek, fiatalok; a barnák már megélték az élet szépségeit, fájdalmait. Ők már magabiztosan terültek el a tálcán, kitárulkozva. Őket könnyű volt rajzolni, mintha azt mondták volna: nézz csak meg minket! Érdemes foglalkozni velünk! Igazuk volt. Gyönyörűek voltak. Térbe formálódtak a síkon, ezernyi fényt szórva maguk köré és egymásra. Szinte játszottak egymással, ahogyan a fény változott, ők is változtak. Mindig új gúnyát öltöttek magukra.
Jött Tomi, csendesen megállt mögöttem. „Pofás kép lesz” jegyezte meg félvállról, csak úgy mellékesen. Persze, ő nem értheti. Ez más volt, mint egy egyszerű gyümölcsös tálról készített kép. Ez egy csoda, kommunikálni a csendéleteddel, hagyni, hogy maguktól formálódjanak meg az alakok, úgy, hogy a végén már magad sem tudod, hogyan is jutottál el odáig. Amikor kiadod magadból azt a néhány szédült, eszméletlen percet, amikor nem látsz, nem hallasz mást, csak jár a szemed és a kezed, az agyad komponál és utasításokat oszt. Szinte nincs is idő, mert nem tűnik fel neked, reggel van-e vagy este, ettél-e vagy nem. Aztán váratlanul vége. Megpihensz. Mint egy repülőgéppel, visszaszállsz a földre, lassan kezded érzékelni a környezeted, az embereket körülötted. Akkor már tudod, ott van előtted a kép, amiről fogalmad sincs, hogy csináltad. Mert te nem voltál ott. Valami más, valaki más csinálta helyetted. De mégis te voltál.
