Amikor sétálok a munkahelyemre reggelente, elhaladok a megszokott épülettömbök mellett: pékség, ruhabolt, cukrászda, kávézók, családi házak… minden a helyén van, az állandóság nyugalmával terülnek el utamon.
Vannak olyan napok, amikor ezt a megszokottságot váratlan esemény zavarja meg: nyitva marad egy kapu, egy ajtó, vagy egy ablak.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de rajtam mindig egyfajta öröm fut végig, ha ilyesmit látok.
Nem azért, mert tapintatlan vagyok, hanem mert a kíváncsiság hajt, és izgatott vagyok, nehogy meglássák, hogy benézelődök pár filmkockányi időre egy ismeretlen helyre.
Csodálatos érzés más életébe bepillantani, még ha csak néhány másodpercre is.
Teljesen mindegy, hogy rendezetlen-e az udvar, vagy éppen egy tündérkertet látok, mindig el szoktam mosolyodni, pláne ha kinéz egy lusta kandúr, vagy virulnak a virágok odabent.
A lelkünkben is vannak ilyen ajtók, amik ha kitárulnak, egészen varázslatos dolgokkal tudunk találkozni. Néha csak úgy nyitva maradnak és be tudunk nézelődni, máskor kulcs kell hozzá, de azt mi nyitjuk ki és zárjuk be. Azonban úgy gondolom, a nyitva felejtett lélekajtók a legcsodálatosabbak, mert nem tudjuk, mikor nyíltak ki, és azt sem, hogy mikor fognak bezáródni. De amíg nyitva vannak ezek a titkos ajtók, boldogan nézzünk körül bennük, akkor is, ha első ránézésre veszélyes helyre tévedtünk. Ugyanis mindig van mit tanulni magunkról és magunktól. Legnagyobb feladatunk életünkben megismerni Önmagunkat.
Még a „veszélyes lélekútvesztők” is tartogathatnak olyan meglepetéseket, amik még közelebb hoznak önmagunkhoz. Akkor is, ha először megrémülünk. Azok is mi vagyunk, az a rendezetlennek tűnő kert is a mi részünk. Mindenkinek van világos és árnyékos kertrésze, csak így alkotunk teljes egészet. De ha kigyomláljuk a zavaró tényezőket, a kertünk csodaszép lesz.
És akkor majd nyugodtan leülhetünk az aranyló délutáni napfényben lélekkerti padunkra pihenni egyet.
