Úszott ma az égen egy zacskó.
Éppen felnéztem a munkahelyemen, és az ablakon át megláttam, milyen madarakat megszégyenítő kecsességgel úszik el a házak felett a fehér műanyag.
Nem sietett sehová, kiélvezte a lebegés szabadságának fantasztikus érzését. Kicsit magasabbra emelkedett, majd balra vette az irányt. A szél kicsit felfújta, amitől medúzához hasonlatossá változott, s így úszott tovább a sűrűn beépített atlantiszi városrengeteg felett.
Hamarosan tovatűnt szemem elől, beleveszett az égtenger végtelen hullámaiba.
Sokat gondoltam rá délután, vajon hová ment. Talán már megtalálta otthonát, ahol békésen megpihenhet. De nem is úti célja volt a leglényegesebb, hanem az út közbeni élmények, amelyeknek ebből a különös magasságból tanúja lehetett. Mert sosem az a fontos, hogy hová jutunk el igazából, hanem hogy út közben mivé változunk.
Mert nem mindegy, hogyan úszunk át Sorsunk habjain. Vannak, akik minden kikötőben hosszú időt töltenek el, de olyanok is, akik fennakadnak egy-egy zátonyon, és nem is tudnak kievickélni onnan.
Pedig úszhatunk életünkben úgy is, ahogy ő tette, szabadon, kiélvezve minden rejtett kincset. És ezeknek nem kell kalózkincseknek lenniük, hogy értékelni tudjuk őket.
Nézzünk körül a felhők között is, mikor keresztülmegyünk rajtuk. Minden felhőben lehet egy tökéletes hópehely vagy remegő vízcsepp. Csak arra vár, hogy kinyújtsuk felé a kezünket.
És akkor már a miénk is, nem csak a világé.
De az igazság az, hogy valójában mi is a világ egy varázslatos része vagyunk, még ha csak egy remegő vízcseppnek is érezzük magunkat éppen. Vegyük észre, hogy számunkra is van egy kéz, ami felénk nyúlik. Ragadjuk meg, és ússzunk tovább boldogan.
