Olykor nálunk, a térképszélen is hallani lehetett a templomharangot.
Apukám mindig azt mondta, ilyenkor tiszta a levegő, és hozzánk is eljut a hang, pedig igen messzire lakunk a kétcsövűtől.
Amikor ilyen tiszta volt a levegő, egészen távolra el lehetett látni az ablakból. Olyan volt, mintha lehullt volna a lepel egy sokáig rejtegetett szoborról. A levegő minden távoli pontot kékké varázsolt, akárha Picasso kék korszaka elevenedett volna meg a messzeségben.
Ilyenkor sokáig álltam az ablakban, bámulva az ismert táj ismeretlen folytatását. Különös volt, látni azt, amit a „beszűkült” látóhatár miatt csak ritkán láthattunk. Mintha hirtelen a kezembe nyomtak volna egy távcsövet, mohón pásztáztam tekintetemmel a kékség panorámáját, s mikor letettem azt, csak mosolyogtam.
Nem lett volna jó, ha minden nap ezt látom. Akkor már megszokottá vált volna, és nem vártam volna azt a napot, amikor újra csodálhatom őket, és újabb részleteket fedezek fel. Ezek a részletek adják az élet izgalmas perceit. Nélkülük minden megszokott lenne, akárcsak Pleasantville-ben, ahol soha semmi sem történt másképpen, mint ahogy megszokták, egészen addig a percig, amíg két ismeretlen meg nem jelent, és fel nem forgatta fekete-fehér, monoton világukat. Abban a pillanatban, amikor a szokottól eltérően vesztett a kosárlabdacsapat, azon a botrányos estén, mikor a feleség nem várta vacsorával urát – abban a pillanatban színessé kezdtek válni a szereplők, és a városka hamarosan megtelt izgalmakkal.
Ezek az izgalmak azonban csak akkor jók, ha mértékkel, időnként adagoljuk őket. Ha túl sok információ és újdonság ömlik ránk rendszeresen, nem tudjuk már értékelni a szép perceket. Elvesztjük azt a varázst, amivel örülni tudtunk a nem megszokottnak.
Ha megtanuljuk élvezni a megszokottat is, minden nap érni fognak minket az apró csodák.
