A múltkor délelőtt utaztam haza a buszon. Észrevettem, hogy egy idős bácsi udvariasan megkérdezi az elöl ülő nénit, helyet foglalhat-e mellette. Ahogy leült mellé, szóba elegyedtek, és valami olyasmit láttam rajtuk, ami különös mosolyra húzta a számat.
Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.
Azelőtt nem szerettem idős emberek szerelméről olvasni, vagy filmet nézni.
Úgy éreztem, nekik nem jár, és furcsa, egyáltalán mit akarnak már ilyenkor, amikor az élet már csak pár évet adott nekik?
Így felnőtt(ebb) fejjel viszont már értem. Az élet minden lehetőségét, pillanatát, érzelmét és szépségét meg kell élni, és ehhez bátorság is kell.
Sok idős ember elveszíti a párját élete delén, és már őszülő fejjel talál új, talán élete végéig tartó társat magának.
Még az is megeshet, hogy ifjúkori szerelme jelenik meg újra – odaköltözik a szomszéd háztömbbe. Összejönnek újra, mert talán az élet elsodorta őket egykor egymástól. Vagy még nem nekik kellett együtt lenniük.
Az az érdekes, hogy ugyanolyan romantikus érzésekkel vannak egymás iránt, mint a bohó fiatalok.
Sőt, talán még jobban el tudnak mélyülni érzelmeik, mivel sok időt tudnak fordítani egymásra, családjuk már van, vagy volt, átélték az élet viharait, megéltek számtalan érzelmet, és ez által türelmesebbé és empatikusabbá váltak.
És mikor összefonódnak már göcsörtössé vált ujjaik, megértjük, hogy ez az érintés százszorta több érzelmet rejt magában, mint egy szenvedélyes csók.
Mert bár ez más, ezt szavakkal nem is lehet kifejezni.
Meg kell élni.
