Válaszd a helyes utat! – olvastam egy kirakat ablakában. Elgondolkoztam, vajon honnan tudnánk, hogy a helyes utat választottuk? Valóban az-e a helyes út nekünk, amit a legtöbben annak gondolnak? Mitől helyes az az út? Milyen erkölcsi vagy bármilyen norma szerint? Az, ami egy európai embernek helyes, nem biztos, hogy egy indiainak is az lesz.
Nézzük csak, talán az a helyes út, ha időben befizeted a számláidat, megeszed a sárgarépa főzeléket, 8-ra beérsz a munkahelyedre, csoki helyett gyümölcsöt veszel, felveszed az utcán a szétdobált szemetet, felsegíted az idős nénit a buszra, hetente kétszer meglocsolod a növényeidet…
Ezek elvileg helyes utak, de ha mindig mindenki ezeket betartaná, azt hiszem, halálra unnánk magunkat ettől a tökéletességtől. Mert mondhat bárki bármit, a tökéletesség csak időnként jó, egyfajta viszonyításnak. A világossághoz hozzátartozik a sötétség. Ha nézel egy tárgyat, alatta van a sötétség, azaz az árnyék, amitől térbelivé válik, és így lesz igazi.
Tökéletes helyzetek és teljesen helyes utak nincsenek. Minden helyes úton is kell lennie nem is egy, hanem sok-sok letérőnek, ahová le kell térni. Mert ha nem ismerjük meg a zsákutcákat, nem találunk vissza arra az útra, ami nekünk, egyénenként a legjobb. Lehet, hogy másnak nem fog minden részlete tetszeni, de úgy gondolom, az nem is az ő dolga.
Sajnos olyan világban élünk, ahol a tökéletesség, a jó nem hírértékű. Valahol borzasztó ez, ugyanakkor érthető is. Ha minden szuperül megy, és nincsenek problémák, amiket meg kell oldani, akkor nincs fejlődés sem. Mert egy-egy probléma általában azért van, hogy meg tudjuk oldani. És ki tudja, nem találkozunk-e akkor egy jó baráttal, akivel pont ez a tökéletlenség hoz össze. Ha soha nem innánk rossz kávét, akkor nem tudnánk meg, miért is jó, ha tejhabbal és nem tejszínnel isszuk a cappuccinót. Ha soha nem tévednénk el egy idegen városban vagy nem térnénk le a turistautakról, talán soha nem találnánk meg azokat a füstös kiskocsmákat, ahová a helyi öregek járnak emlékeket idézni.
Nem szörnyű tetteket kell tenni ahhoz, hogy megértsük a dolgokat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy meg kell tapasztalni a csalódásokat, fájdalmakat, rossz döntéseket, mert így tudunk majd viszonyítani. Buddha sem véletlenül érezte azt, meghallva egy vándorénekes szomorú nótáját, – mikor még a tökéletesség palotájában élt – hogy valami mély érzés keríti hatalmába. A szomorúság érzése. És úgy érezte, ez után teljesebb lett. Pedig a szomorúság nem jó érzés, ugyanakkor nagyon jó megtudni, milyen, mert utána érezzük, hogy gazdagabbak lettünk, pedig ez egy nem pozitív érzés, és mégis.
Helyes út… kellenek a helytelen utak. Mert mikor majd ott ülünk a kertben, szemben pedig unokánk, neki sem arról fogunk mesélni, miért is volt jó mindig az előírt szabályok szerint élni. Hanem el fogjuk neki mesélni, milyen érzés volt a tiltott kerítésre felmászni, és persze, hogy kiszakadt a nadrágunk, hogy kiderüljön a „helyes” megszegése… és milyen jól fogunk majd ezen mulatni. Mert ettől fogunk közelebb kerülni egymáshoz, a rosszaság fog összehozni.
