Gyomok?

  Kigyomláltam az erkélyládák földi formájában megmaradt, kiszáradt növényszáracskáit. Azon gondolkoztam, valahogy így van ez az életben is, ami már elmúlt, azt eltávolítjuk, kiszedjük, hogy a helyükre más, akár új dolgok kerülhessenek.

  De vajon ezek a gyomok mennyi emléket hagynak bennünk? Talán már soha többet nem is gondolunk majd rájuk? Hiszen egykor ugyanolyan fontosak voltak, mint a mostaniak. Eltávozva helyet adnak az újnak, de a gyökerük ott van, valahol mélyen a föld alatt, s ugyanolyan szerves részei maradnak életünknek, mint az ugyanebből a táptalajból táplálkozó újoncok.

  Földanyánk minden létezőnek anyagi formát ad, magába fogad mindenkit – élőt és holtat egyaránt. Számára nincs különbség, mindenki ugyanolyan fontos, porrá vált formájában éppúgy, mint még „mozgó” állapotában. A kettőt nem lehet, de nem is kell elválasztani egymástól.

  Egyik barátnőm mesélte, mekkora erőt ad neki a tudat, hogy ő ugyanabból a vérből – gyökérből származik, amiből a dédanyja, a nagymamája és az anyja is, akik megéltek háborút, számos megpróbáltatást, fájdalmat és örömöt. Ezek az események a vér szavának engedelmeskedve bennünk ugyanúgy megvannak, hordozzuk őket tovább magunkban, őseink lelki hagyatékait.

  S még ha ezek rosszak is voltak, akkor is a mieink, ezekből épülünk fel. Jusson eszünkbe a maroknyi földből táplálkozó, viharos körülmények között is az életet választó csodaszép fácska, mely hajlott törzsével alkalmazkodik szélsőséges otthonához, s még így is bőségeset terem. Vagy a madár, akit üldöztetvén is dalra fakaszt életének akár már csak pár percnyi szeretete.

  Nem kell ezeket a gyomokat meghagyni ahhoz, hogy tudjuk, milyen helyről származunk; ugyanakkor elfelejteni sem jó őket, csak haragudni nem szabad rájuk, sem félni tőlük. Mert ha bosszúsággal gondolunk ezekre a kis gyökérmaradványokra, soha nem fog a helyükön nőni semmi. De ha elfogadjuk őket, idővel takaros terméseket fognak hozni. Éppen attól lesz szép a kis kertünk, ha tudjuk, hogy minden gyökérszál – a legapróbb is – ugyanúgy segíti ezeket a hajtásokat. Egymás nélkül nem tudnának létezni, egymásból és egymásra épülnek.

  S mikor virágba borul ez a kert, beszívva illatát pontosan tudjuk majd, hogy mitől virágzik ilyen szépen. S csak mosolyogni fogunk.

  Mert ezt más nem tudja, csak mi. A miénk.