Ezt a helységet télen nem fűtötték, és csak a ritkán előforduló vendégek számára nyílt ki porlepte ajtaja.
Amikor náluk aludtam, és ők reggelente piacra mentek a hajnal ködében, alig vártam, hogy beosonjak ebbe a zárt szobába.
A titkos élmény mindig örömteljes várakozással töltött el, és izgatottan vártam az alkalomra, mikor léphetek be ismét.
Feltárva a „százéves” ajtót különös, áporodott, álmokkal teli levegővel találtam szembe magam, ami megzavartan, riadtan bújt el az bejárat menedékében.
A levegőben ijedten úsztak tova az álomból itt ragadt emlékek. A kora reggeli sugarak lustán simogatták végig a régimódi míves bútorokat.
A falon az ódon falióra ütemes kattogása törte meg az ünnepélyes csendet. Tik-tak, tik-tak… – visszhangozták a falak.
Mintha egy színpadon álltam volna a jól sikerült díszletek között, a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a történéseket.
Odaléptem a régi fotelhez, melynek megőszült zöldes kárpitkarjai magukhoz öleltek, jó volt hozzábújni időtlen varázsához.
Most, ülve mai modern, almazöld gurulós székemben, jó visszagondolni erre. Ez a szoba már csak az emlékeimben létezik, de mégis, kellemes megpihenni benne az élet sodró eseményei elől.
És örülök, hogy nagyszüleim most sem kaptak rajta, amint megint beosontam oda…
