Büszkeség?
Az elmúlt hónapban megmérettem saját magam. No nem mérlegen, vagyis igen, csak inkább egy lelki mérlegen.
Rá kellett döbbennem, mennyire jó kívülről megszemlélni saját döntéseinket.
Mert bizony rájöttem, hogy saját magam ellensége voltam – olyan emberekkel nem beszéltem sokáig büszkeségemből, félreértésből, akiknek hiányától szenvedtem. És nem akartam róla tudomást venni. Ez az, amikor az ember büszkesége – egója – eluralkodik az emberen, és nem hallgat a szívére.
A szívére, aki csak óvatosan nyújtja kezét, hogy figyelmeztessen.
A „csakazértseszólokhozzá” érzés azonban egyszer csak átminősült.
Emlékszem, egyiküknél a lépcsőről fordultam vissza – ami rendkívül nehéz döntés volt – hogy beszéljek vele újra, csaknem fél év után. Abban a pillanatban letörtem az egómat. S ő mit válaszolt, mikor az én első, újrakezdeményező mondatom elhangzott?
„Én most is ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt.” Hát… vajon melyikünk hibázott?… Én a sértettségködömtől nem láttam, elmenekültem, dacoltam. S utólag rájöttem, nagy tévedés hátat fordítani egy félreértésnek vagy rosszul eső őszinteségnek. Hiszen ezek a dolgok azért fájnak, mert tükröt tartanak nekünk, vagyis még tanulandó dolgainknak, amiket mi egyszerűen hibáknak nevezünk. Pedig nem is tehetett volna jobbat velem, így utólag már látom, mennyire igaza volt. Ahogy Mabel Katz írja: „…nem látjuk a történet teljességét, ezért nem vagyunk tudatában az univerzum hatalmas tervének”.
Az lenne az igazi, ha úgy tudnánk élni, hogy minden eseményt, amit elénk gördít a Sors, azt a legnagyobb belenyugvással szemlélnénk, hiszen elkerülhetetlenek. És nem feltétlenül rosszak, még ha első pillantásra annak is tűnnek. Ezek mind az életünk részei.
Azt nem mondom, hogy nem volt szükséges az egymás nélkül töltött idő – annak is oka volt. Csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik valaki, ha már nincs ott. Addig sajnos nem értjük meg, amíg el nem tűnik valaki vagy valami.
A másik emberkénél is rádöbbentem, hogy egy két perc alatt tisztázható beszélgetés helyett meggyőztem magam saját – téves – igazamról, s ennek melegágyában éltem hónapokig. S mikor kiderült a valóság, akkor jött a nagyobb pofon, ami a hónapokat magába gyűjtő erővel ütött meg: mekkora tévedés volt…
De most olyan jó, hogy másképp van. Átminősült, és őszintébb lett mindkét kapcsolat. Nem lehet újrakezdeni? Dehogynem. Csak akarnunk kell, levonni a tanulságokat, megérteni, hogy igenis lehetséges, hogy mi voltunk a figyelmetlenek, túlreagálók, félreértők, oktondi mackók. Nehéz? Hát persze hogy nehéz. Hiszen az egónk erős. De a megbocsátani tudás képessége erősebb.
És higgyétek el, idővel mosolyogni tudunk saját butaságainkon. Hiszen mit tanítanánk másoknak, ha nem azt, amit tulajdon bőrünkön tapasztaltunk?